A Tormato turnéját követően, egy pár hónapos szünet után, ’79 őszén Párizsban, újra összejött a zenekar a következő lemez elkészítésére. Felkérték Roy Thomas Baker (Queen, Journey) sztár producert,  hogy felügyelje a munkálatokat. A fő probléma azonban az volt, hogy Jon Anderson zenei ötletek szempontjából teljesen kiürült, a többiek tőle várták a zenei iránymutatást, de az énekes által hozott anyag használhatatlannak bizonyult. Ötlettelen, gyenge szerzeményeket hozott, melyeket meghallgathatunk a Paris sessions című kalóz kiadáson, vagy a Drama újabb kiadásaiban bónusz felvételekként. Ugyanakkor Andersonnak nem tetszettek a Howe, Squire és White által hozott demók, mert túl keménynek találta azokat. Kapóra jött, hogy  Alan White a bokáját törte korcsolyázás során, így a lemezfelvételek félbeszakadtak. Anderson Roy Thomas Bakert okolta a fiaskóért.   Közben anyagi természetű viták is felmerültek, mert a többiek Brian Lane menedzser sugallatára, (némiképp igazságtalanul) megvádolták Andersont, hogy kicsit mélyebben nyúlt bele a közös kasszába. Erre természetesen az énekes kilépése volt a válasz ’80 tavaszán. Vele tartott Wakeman is, aki szerint a Yes az énekes nélkül halálra van ítélve.

Íme egy dal a hírhedt Paris sessionból:

A megmaradt három tag azonban hamarosan új társakat kapott, Trevor Horn énekes és Geoff Downess billentyűs személyében. Ők ketten a Buggles nevű pop duót alkották , előző évben adták ki slágerüket a Video Killed the Radio Start. Elsőre bizarr párosításnak tűnt összeházasítani a Yes féle prog rockot a duó által képviselt elektro-poppal, de a lemezt meghallgatva, működött. Lehet, hogy szentségtörés kimondani, de a zenekar jól járt ezzel a változással, a kortárs új hullámos zenei elemek meglepően ötletesen integrálódtak a már-már orthodox hangzású progresszív rock zenébe.

Az albumot indító,futurisztikus szövegű Machine Messiah metál közeli atmoszférája Steve Howe érdeme, de Geoff Downess is igazán kitesz magáért. A nyitó súlyos gitárriff fő ihletője feltehetőleg a Pink Floyd In the Flesh?-e volt, de ez nem von le semmit a dal értékéből.A rövidke, enyhén keleties hangzású szarkasztikus White Car a Bowie imitátor Gary Numanról szól, aki akkoriban fel-alá száguldozott London utcáin fehér Chevroletjével mint egy aranyifjú. Az oldal záró Does it Really Happen?-ben a zenekar "belekóstol" az újhullámba, de az örvénylő billentyűk, Squire basszusa és  Howe gitárja nem hagy kétséget afelől, hogy ki játszik. A másik oldal az Into the Lens-el kezdődik, amely eredetileg egy Buggles dal volt:

Első hallásra egyszerűnek tűnik ez a darab a sokszor elhangzó refrén miatt, de többszöri hallgatás után fedezhetjük csak fel a dal rejtett szépségeit, köszönhetően Steve Howe rendkívül kifinomult játékának. Chris Squire itt is, és szinte az egész album során, szinte második szólóénekesként támogatja az amúgy kitűnő hangú Hornt. Szinte szünet nélkül érkezik a Run thru the Light, melynek hangzása erősen közelít a Police-hoz, Horn  hajlításai nagyon hasonlítanak Stingéhez. A záró  Tempus Fugitban ismét megmerítkeznek a Police-féle újhullámban, a kezdő gitárhangok még Andy Summers modorában törnek ránk, de aztán Howe szerencsére keveri  saját stílusával.

Az album elkészülte után ismét világ körüli turné várt a zenekarra, de élőben Hornnak igencsak meg kellett küzdenie a jon andersoni hangmagasságokkal, mikor a régi dalok kerültek sorra. Ráadásul a rajongók egy része nem fogadta el az énekest, így nem csoda hogy meglehetősen frusztrálva érezte magát. Talán ennek köszönhető, hogy a koncertsorozat végén búcsút intett a zenekarnak. A következő évben még megcsinált egy Bugless albumot, majd felhagyva az énekléssel, a nyolcvanas- kilencvenes évek egyik legbefolyásosabb, legsikeresebb producerévé vált, olyan előadókat segítve világhírnévhez mint például, Robbie Williams, Seal, Marc Allmond.  De ne búcsúzzunk el tőle végleg, mert még többször lesz fontos szerepe a Yes történetében...

'81 januárjában az alapító Squire és hűséges fegyverhordozója, Alan White is távozásra adta a fejét, a maradék két tagot Geoff Downesst és Steve Howe-t Brian Lane menedzser elvitte az általa kreált supergroupba az Asiaba, így a Yes gyakorlatilag két hónap alatt darabjaira hullott.

1. Machine Messiah [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (10:27) 
    Part I (3:14) 
    Part II (3:33) 
    Part III (3:40) 
2. White Car [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (1:21) 
3. Does It Really Happen? [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (6:34) 
4. Into the Lens [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (8:31) 
5. Run Through the Light [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (4:39) 
6. Tempus Fugit [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (5:14)

Osztályzat. 9/10.

Steve Howe, Geoff Downes, Alan White, Chris Squire, Trevor Horn

 Video killed the Radio Star:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.