Hetvennégy májusában Rick Wakeman kilépett a Yesből. Bár már az előzőekben említettem, hogy voltak ennek előjelei, mégis váratlanul érte a zenekar többi tagját a billentyűs döntése. Wakemannak a döntő lökést  távozásához, az Utazás a Föld Középpontja Felé című, márciusban megjelent szólólemezének hatalmas sikere adta meg. Mivel már ki volt tűzve a következő lemez elkészítésének határideje, lázas keresés kezdődött a szertelen zseni pótlására. Az első jelölt Vangelis volt, akinek akkoriban még nem volt annyira ismert a neve, mint manapság. Anderson a görög billentyűsre a L'Apocalypse des Animaux című film zenéje kapcsán figyelt fel. Néhány hét próba után azonban kiderült, hogy nem passzol bele a zenekarba, de Anderson és közte hosszú barátság szövődött, melynek később remek együttműködés lett a gyümölcse.  Még megkörnyékezték Rod Argentet, Jean Rousselt és Keith Emersont, de egyikük sem vállalta. Végül ráakadtak a svájci születésű Patrick Morazra, aki ekkoriban az egykori Nice ritmusszekciójával egy remek triót működtetett Refugee néven.

A Relayer egy sikeres, de frusztrált zenekar mesterműve. Az állandó sajtótámadások és Wakeman távozása egy dacból született alkotást hozott létre. Zeneileg is továbblépés az album, mert újabb elemekkel gazdagították amúgy sem vérszegény stílusukat. Itt aztán nincs egy percnyi üresjárat, céltalan zenei labirintus mint az előző lemezen, minden hang újra a helyén van, csak úgy mint a Close to the Edge idején. Még a lemez felépítése is hasonló:az első oldalon egy hosszú szvit, a másik oldalon egy rockosabb és egy lágyabb tétel. A 22 perces Gates of Delírium ihletője Lev Tolsztoj Háború és Béke című könyve volt. A könyv természetesen csak kiindulási pont volt Andersonnak, a konkrét témát átültette egy egyetemes mondanivalóba. Bár nincs cím szerint tételekre osztva a Gates of Deliríum, mégis három jól kivehetően elkülönített részből áll. Az első részt magamban a toborzós résznek szoktam hívni. Howe kemény gitárja mint egy harcba hívó harsona , Jon Anderson éneke először szónoki, majd egyre dühödtebb, feltüzelő, mintha csatába hívná katonáit. És eljő a csata: a katonák és fegyverek itt hangszerek. Gitárok, szintetizátorok vívnak véres csatát. A hangszerek küzdelmét még helikopterzaj, fékcsikorgás hangja, fémes ütőhangszerek csörömpölése, vonyítás teszi teljesebbé, érintve ezzel a musica concreta területeit. Hangszeres szempontból mindenki nagyot alkot itt. Howe gitárarzenálja, Moraz billentyűi, Squire egyszerre dallamos és virtuóz basszusa tökéletes zenei képet fest egy csata káoszáról. White is felnő a feladathoz, Bill Bruford méltó utódjává válva. A csata véget ér, jön a Soon, egy hosszú emelkedett epilóg. Mellotron és pedal steel gitár kiséri az énekest, aki mint egy krónikás, aki a romok és tetemek közt barangol. Hangjában ott bujkál a fájdalom és a remény. Remény és sóvárgás a béke után. Ezután a mű után joggal nevezhetjük a Yest hangképek festőjének.

Soundchaser: fürge jazzes  fender zongorafutamokkal kezdődik, Jan Hammer (Mahavishnu) stílusában. A dal hol felgyorsul, hol lelassul. Howe gitárja szimfonikus hatású, virtuóz. A későbbi gitáristenek, mint például Malmsteen, Petrucci, Satriani később innen is meríthettek ihletet. A Yesre itt jól hallhatóan nagy hatással volt a Return to Forever, Mahavishnu Orchestra, Herbie Hancock triumvirátusa. De a hatás kölcsönös volt, mert az akkori lemezein Chick Coreát is bevallottan megérintette Emerson és a Yes  zenei világa. Az albumot a csendes, harmonikus To Be Over zárja. Howe itt a pedal steel gitár és szólógitár mellett elektromos szitárt is használ, indiai ízt adva a számnak. Álomszerű dallamok és a szokásos andersoni jelképrendszer jellemzi a felvételt. A spirituális utazás itt egy vitorlás képében manifesztálódik.

A zenekar ezzel a lemezzel megmutatta, hogy képes a zenei megújulásra, és egy olyan zsenit, mint Wakeman is lehet pótolni.

1. The Gates of Delirium [Anderson/Howe/Squire/White/Moraz] (21:55)
2. Sound Chaser [Anderson/Howe/Squire/White/Moraz] (9:25)
3. To be Over [Anderson/Howe/Squire/White/Moraz] (9:08)

osztályzat: 10/10.

Soundchaser '75-ből:

A Yes 1976 őszén:

 Chris Squire (bass), Jon Anderson(ének), Alan White (dob), Patrick Moraz (billentyűk), Steve Howe (gitár)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.