Íme az az album amely még közel negyven év után is heves vitákat generál a rajongók között. Remekmű –e  vajon vagy tán egy óriási zenei blöff? Tény, hogy az album remek muníciót adott a progresszív rockot  zsigerből gyűlölő alternatív zenei újságíróknak. Még manapság sem fukarkodnak a lemez emlegetésekor a dehonesztáló jelzőkkel: elbizakodott, nagyképű, fellengzős stb. Ha ironikus lennék, azt mondanám, ezzel a lemezzel ijesztgetik  a gyanútlan, progresszív rockot még nem ismerő ifjúságot. Az is tény, hogy a zenekaron belül sem volt teljes az egyetértés az irányvonalat illetően. De ekkoriban még Anderson vaskézzel irányította a zenekart, és Howe támogatását bírva keresztül vitte akaratát, egy monumentális koncept lemez elkészítését.

Squire az előző albumok jól bevált formuláját akarta folytatni. Parázs viták kisérték a lemezkészítés folyamatát,melynek során a basszusgitáros kiakart lépni a zenekarból, de Eddie Offord (lent) a lemez producere lebeszélte. A klasszikus neveltetésű Rick Wakeman is állandó vitában volt a zenei autodidakta énekessel.

Az album elkészítésekor Anderson extrém ötletei  sem nyerték el  Wakeman és Squire tetszését. A stúdió egyes helyiségeit kicsempéztette, szalmabálákat  hozatott be, a számára elképzelt akusztika elérése érdekében. Az éjszakai erdőben történő lemezfelvételről azért lebeszélték. Dupla album, négy, húsz percnyi szimfónia, ekkoriban úttörő vállalkozásnak számított a rockban.

A lemez inspirációját egy Jamie Muir (King Crimson) által ajándékozott könyv, Paramhansa Yoganda, Egy Jógi önéletrajza egyik hosszabb lábjegyzete adta. Az album egy négytételes transzcendens utazás, a szövegek számomra nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhetőek, a buddhista tanok mellett más vallások tézisei (pl. egyiptomi napkultusz) is megidéződnek.

A Revealing science of god- Dance of Dawn (20:27): a lemez kiemelkedő műve. A fohászszerű kezdés után hol Wakeman mindent elsöprő, sistergő moog szólói, hol Howe gitár appreggiói kerekednek felül. A hangszerszólókat Anderson magasztos éneke állítja meg fenséges mellotron szőnyegek által támogatva. Az újabb kiadású cd- ken a szám tengerzúgással és Howe lebegő gitárjával kezdődik, annak idején az utolsó pillanatban vágták ki ezt a részt.

Remembering - High the Memory (20:38): szemlélődő, meditatív hangulatú, emiatt kissé álmosítónak hat, Wakeman visszhangosított orgonája még rá is segít erre. A szintetizátor és a gitár kettőse némileg ébresztőt indukál időnként, majd visszasüppedünk a merengésbe, melyet azért egy eléggé felemelő finálé zár le. Egyfajta zenei apálynak és dagálynak lehetünk fültanúi.  Ennél a műnél érzem először azt, hogy a kevesebb több lett volna. Egy tíz perces szám sínylődése ez egy húsz perces mantra börtönében.

Ancient – Giants under the Sun (18:34), egy  zenei labirintus, a lemez legnehezebben befogatható tétele: első harmadában agresszív ütősök és Howe nyávogó gitárja, Anderson mint egy azték főpap ceremónia közben, mindez monumentális billentyűs aláfestéssel. Közben egy kis nyelvleckében is részesülünk a Nap különféle élő és holt nyelveken (babilóniai, litván, ősi ír, latin, hindi stb.) megidézve, majd a gitár céltalanul kavarog a harmóniák útvesztőjében frippes áthallásokkal. Az utolsó harmad hozza a megnyugvást, a Leaves of Green akusztikus barokk hangulata éles kontraszt az avantgard ámokfutás után.

Leaves of Green:

Ritual- Nous  Sommes du Soleil (21:35):, a Yes naphimnusza ez, melyet az ének tesz magasztossá, Squire basszusa végre főszerephez jut. a keleties aromát az elektomos szitár diszkrét kísérete adja. Negyedóra elteltével a törzsi dobok és a fortyogó billentyűsök napkitörésszerű kettősével újra experimentális vizekre evez a zenekar, de a lezárás ismét lélekemelő.

A lemez annak ellenére, hogy mind szövegileg mind zeneileg nehezen emészthető, már elővételben aranylemez lett, de a kritikusok kíméletlenül elbántak az albummal, a már fentiekben említett becsmérlő kifejezésekkel illetve. Valószínűleg még több évtizednek kell még eltelnie, hogy a helyén tudjuk kezelni ezt a lemezt, nem véletlenül folyik még sokszor parázs vita róla különböző fórumokon még harmincvalahány év után is.

A lemezkészítést egy hosszú turné követte, melynek során Rick Wakeman-ben felötlött a kilépés gondolata.  Eltérő habitusa és életmódja miatt kissé kilógott a többi tag közül,  az album zenei világát is kritikával illette, pedig a lemezen billentyűs hangszerei főszerepet kaptak.

osztályzat: 8,5/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.