Miután Chris Squire és Alan White elhagyták a Yest, kimondva ezzel a zenekar halálos ítéletét, a Led Zeppelin legendás gitárosával, Jimi Page-dzsel kezdtek demókat gyártani XYZ néven. Az énekesi posztra Robert Plant lett volna a jelölt, ám a göndör hajú frontember még mindíg barátját, John Bonham-et gyászolva elutasította a felkérést, így az ígéretes project hamar a földbe állt. Squire és White '81 telén még kiadta a karácsonyi  témájú Run with the Fox kislemezt, aztán a következő év elején kimentek Amerikába szerencsét próbálni. Még Londonban ismerkedtek meg a dél- afrikai származású Trevor Rabin gitárossal, aki '82 elején csatlakozott a két ex-Yes taghoz. Rabin szülőhazájában a Rabbit nevű zenekarával jelentős sikereket ért el, de Angliába költözött szélesebb ismeretségre vágyva. Kiadott két szólóalbumot különösebb feltűnést nem keltve, így a sikertelenség őt is az Egyesült Államokba, Los Angelesbe hajtotta. A zenekarhoz -melynek a neve Cinema lett- hamarosan a szintén Los Angelesben élő egykori Yes billentyűs, Tony Kaye is csatlakozott. Gőzerővel gyártották a demókat, de érezték, hogy szükségük lenne egy szólóénekesre. Első jelöltjük a hetvenes évek szupersztárja Peter Frampton lett volna, majd a második jelölt Trevor Horn, de mindkét tervük dugába dőlt. '83 elején Squire véletlenül találkozott Jon Andersonnal egy partin, ahol megmutatta a  Cinema demo felvételeit régi társának, akinek tetszettek a dalok, s így csatlakozott az új zenekarhoz. Ezt meghallva az Atlantic lemezkiadó, amellyel már készülőben volt a lemezszerződés, ragaszkodott ahhoz, hogy a Cinema név helyett a már jól bejáratott brand, a Yes legyen. Így hát Rabin nem túl boldogan, de 90125 katalógusszám alatt bejegyeztette a készülő albumot. A lemezfelvétel, melynek Trevor Horn volt a producere, elég viszontagságosra sikeredett, mert Horn és Kaye állandó harcban álltak. Kaye ki is lépett egy kis időre a zenekarból, így a billentyűs szólamok nagy része Trevor Rabinra hárult. A lemezfelvételek után Eddie Jobson  lett a billentyűs, de miután a megbékített Tony Kaye visszatért, Frank Zappa egykori zenésze nem vállalván a másodhegedűsi szerepet gyorsan távozott.

Nos ennyi előzmény után nézzük a lényeget, a zenét. A zenekar Trevor Horn segítségével, ügyesen kihasználva a nyolcvanas évek elejének stúdiótechnikai újításait egy az akkori korszellemnek megfelelő, a maga nemében remek albumot hozott össze. Természetesen inkább az amerikai piac igényeit vették figyelembe, mintsem a régi rajongókét. Aki a zenei bonyolultságra vágyik az ne itt kutakodjon. A Yes zenei stílusa 180 fokos fordulatot vett. Anderson magas tenorján és a kimunkált kórusokon kívül mindent kisöpörtek. Squire jellegzetes Rickenbacker basszushangja a múlté lett, a mellotront és moog szintetizátort felváltotta a digitális billentyűs hangszerek steril hangzása. A dob a nyolcvanas éveknek megfelelően visszhangosított, gépies hangzást kapott. Rabin gitárstílusa gyökeresen más volt mint Steve Howe-é.  Ő a gitározást alapvetően a Jeff Beck féle jazz rock, hard rock felől közelítette meg, míg Howe gyökerei alapvetően a barokk, régi jazz, flamenco stíluskavalkádjaiból tevődött össze, így adva meg a hetvenes években a zenekar stílusának egyik leglényegesebb összetevőjét. Az új Yes a szimfonikus elemeket eldobva, a hetvenes évek Amerikájának a Toto és Journey által képviselt népszerű zenei stílusát az AOR-t, a nyolcvanas évek igényeire fazonírozva adta elő. A nyitó Owner of the Lonely Heart, mely a Yes védjegye lett, egy ügyes táncolható, fülbemászó sláger, melyben a digitális samplerek is szerepet kapnak a hagyományos hangszerek mellett. Tevor Horn stúdiótrükkök sorát alkalmazta a lemezen, melynek tapasztalatait későbbi elektronikus formációjában, az Art of Noise-ban kamatoztatta. Nyilvánvaló hogy a vezető most nem Anderson, hanem Trevor Rabin volt. Az énekes már gyakorlatilag a zenei anyag elkészülte után csatlakozott, neki csak a dalszövegek és az énekharmónák kialakítása maradt. Az album zenei világa egységes, a nyitódal után három, korrekt AOR himnuszt kapunk. A második oldalt nyitó instrumentális Cinema az amely talán a legközelebb áll a régi Yes-hez, pontosabban a Dramahoz. Egyébként ez hozta meg a zenekar egyetlen Grammy díját is. A rákövetkező Leave It az ötvenes évek népszerű amerikai vokál stílusát a doo-wop-ot idézi, a stúdió adta lehetőségeket kihasználva. A vokál akrobatika után jön az Our Song, amely egy egy kedves pop dal. A City of love-ot nehéz szeretni keménykedő elidegenítő hangzása miatt. A záró majd nyolcperces Hearts, egy gesztus a régi rajongók felé a maga himnikus hangzásával. Zeneileg ez sem túl bonyolult, inkább egy hosszabban elnyújtott balladának mondanám, Rabin gitárszólója enyhén bluesos színezetű.

Az album, illetve az Owner of the Lonely Heart bomba siker lett, meghozva a zenekarnak a tizenöt perc hírnevet. A hetvenes évek eladási mutatóit jócskán túlszárnyalva négyszeres platinalemez lett.

1. Owner of a Lonely Heart [Rabin/Anderson/Squire/Horn] (4:27)
2. Hold On [Rabin/Anderson/Squire] (5:15)
3. It Can Happen [Squire/Anderson/Rabin] (5:39)
4. Changes [Rabin/Anderson/White] (6:16)
5. Cinema [Squire/Rabin/White/Kaye] (2:09)
6. Leave It [Squire/Rabin/Horn] (4:22)
7. Our Song [Anderson/Squire/Rabin/White] (4:16)
8. City of Love [Rabin/Anderson] (4:48)
9. Hearts [Anderson/Squire/Rabin/White/Kaye] (7:34

Osztályzat: 8/10.

A Tormato turnéját követően, egy pár hónapos szünet után, ’79 őszén Párizsban, újra összejött a zenekar a következő lemez elkészítésére. Felkérték Roy Thomas Baker (Queen, Journey) sztár producert,  hogy felügyelje a munkálatokat. A fő probléma azonban az volt, hogy Jon Anderson zenei ötletek szempontjából teljesen kiürült, a többiek tőle várták a zenei iránymutatást, de az énekes által hozott anyag használhatatlannak bizonyult. Ötlettelen, gyenge szerzeményeket hozott, melyeket meghallgathatunk a Paris sessions című kalóz kiadáson, vagy a Drama újabb kiadásaiban bónusz felvételekként. Ugyanakkor Andersonnak nem tetszettek a Howe, Squire és White által hozott demók, mert túl keménynek találta azokat. Kapóra jött, hogy  Alan White a bokáját törte korcsolyázás során, így a lemezfelvételek félbeszakadtak. Anderson Roy Thomas Bakert okolta a fiaskóért.   Közben anyagi természetű viták is felmerültek, mert a többiek Brian Lane menedzser sugallatára, (némiképp igazságtalanul) megvádolták Andersont, hogy kicsit mélyebben nyúlt bele a közös kasszába. Erre természetesen az énekes kilépése volt a válasz ’80 tavaszán. Vele tartott Wakeman is, aki szerint a Yes az énekes nélkül halálra van ítélve.

Íme egy dal a hírhedt Paris sessionból:

A megmaradt három tag azonban hamarosan új társakat kapott, Trevor Horn énekes és Geoff Downess billentyűs személyében. Ők ketten a Buggles nevű pop duót alkották , előző évben adták ki slágerüket a Video Killed the Radio Start. Elsőre bizarr párosításnak tűnt összeházasítani a Yes féle prog rockot a duó által képviselt elektro-poppal, de a lemezt meghallgatva, működött. Lehet, hogy szentségtörés kimondani, de a zenekar jól járt ezzel a változással, a kortárs új hullámos zenei elemek meglepően ötletesen integrálódtak a már-már orthodox hangzású progresszív rock zenébe.

Az albumot indító,futurisztikus szövegű Machine Messiah metál közeli atmoszférája Steve Howe érdeme, de Geoff Downess is igazán kitesz magáért. A nyitó súlyos gitárriff fő ihletője feltehetőleg a Pink Floyd In the Flesh?-e volt, de ez nem von le semmit a dal értékéből.A rövidke, enyhén keleties hangzású szarkasztikus White Car a Bowie imitátor Gary Numanról szól, aki akkoriban fel-alá száguldozott London utcáin fehér Chevroletjével mint egy aranyifjú. Az oldal záró Does it Really Happen?-ben a zenekar "belekóstol" az újhullámba, de az örvénylő billentyűk, Squire basszusa és  Howe gitárja nem hagy kétséget afelől, hogy ki játszik. A másik oldal az Into the Lens-el kezdődik, amely eredetileg egy Buggles dal volt:

Első hallásra egyszerűnek tűnik ez a darab a sokszor elhangzó refrén miatt, de többszöri hallgatás után fedezhetjük csak fel a dal rejtett szépségeit, köszönhetően Steve Howe rendkívül kifinomult játékának. Chris Squire itt is, és szinte az egész album során, szinte második szólóénekesként támogatja az amúgy kitűnő hangú Hornt. Szinte szünet nélkül érkezik a Run thru the Light, melynek hangzása erősen közelít a Police-hoz, Horn  hajlításai nagyon hasonlítanak Stingéhez. A záró  Tempus Fugitban ismét megmerítkeznek a Police-féle újhullámban, a kezdő gitárhangok még Andy Summers modorában törnek ránk, de aztán Howe szerencsére keveri  saját stílusával.

Az album elkészülte után ismét világ körüli turné várt a zenekarra, de élőben Hornnak igencsak meg kellett küzdenie a jon andersoni hangmagasságokkal, mikor a régi dalok kerültek sorra. Ráadásul a rajongók egy része nem fogadta el az énekest, így nem csoda hogy meglehetősen frusztrálva érezte magát. Talán ennek köszönhető, hogy a koncertsorozat végén búcsút intett a zenekarnak. A következő évben még megcsinált egy Bugless albumot, majd felhagyva az énekléssel, a nyolcvanas- kilencvenes évek egyik legbefolyásosabb, legsikeresebb producerévé vált, olyan előadókat segítve világhírnévhez mint például, Robbie Williams, Seal, Marc Allmond.  De ne búcsúzzunk el tőle végleg, mert még többször lesz fontos szerepe a Yes történetében...

'81 januárjában az alapító Squire és hűséges fegyverhordozója, Alan White is távozásra adta a fejét, a maradék két tagot Geoff Downesst és Steve Howe-t Brian Lane menedzser elvitte az általa kreált supergroupba az Asiaba, így a Yes gyakorlatilag két hónap alatt darabjaira hullott.

1. Machine Messiah [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (10:27) 
    Part I (3:14) 
    Part II (3:33) 
    Part III (3:40) 
2. White Car [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (1:21) 
3. Does It Really Happen? [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (6:34) 
4. Into the Lens [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (8:31) 
5. Run Through the Light [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (4:39) 
6. Tempus Fugit [Downes/Horn/Howe/Squire/White] (5:14)

Osztályzat. 9/10.

Steve Howe, Geoff Downes, Alan White, Chris Squire, Trevor Horn

 Video killed the Radio Star:

'78 tavaszán új lemez elkészítésébe kezdett a zenekar, amely válaszúthoz érkezett. Nyilvánvaló vált, hogy a 10-20 perces zenei kalandozások ideje lejárt. A nagy dilemma az volt, hogy hogyan tartsák meg egyedi hangzásukat, rövidebb dalok formájában, úgy hogy az ne menjen a minőség rovására. Az album felvételei nehézkesen mentek, mert a hatalmi harcok felerősödtek a két alapító tag, Anderson és a basszer Chris Squire között. A szellemi vezér énekes kezéből ekkoriban kezdtek kicsúszni a dolgok, nem tudott megfelelő iránymutatást adni társainak. Szerette volna még elektronikusabbá tenni a hangzást, kicsit Vangelis szellemében, de  a többiek mereven elutasították. Az album eredetileg a Yes-Tor (egy angliai domb neve) címet kapta volna, de miután Rick Wakeman meglátta a  Hipgnosis csoport által tervezett borítót, nemtetszését kifejezve egy paradicsomot vágott a grafikához. Így lett szójáték formájában a lemez címe To(r)mato.

A lenti korabeli kisfilm jól dokumentálja azt a feszültséget, amely ekkoriban a zenekaron belül uralkodott:

Az album ígéretesen kezdődik a kétrészes Future Times/Rejoice-al, A vidám, optimista ének illetve Howe gitárjátéka az előző album hangulatát idézi, reményt adva, hogy egy újabb remekművet tálalnak elénk. Ám ez a remény gyorsan elszáll, hallva következő poppos, invenciótlan Don't Kill the Whale-t, mely címének megfelelően a bálnavadászat ellen íródott.

A Madrigal egy kellemes rövidke barokkos dal, Wakeman csemballó kíséretével, amit az izzadságszagú, rockos Release Release követ. A Yes belekóstol az aréna rockba, de nem áll jól neki. Az Arriving UFO-t különös billentyűs effektek és a gitár wah-wahos megszólalása teszi földönkívülivé. A Circus of Heaven játékosan kezdődik, a gitár halványan karibi ízt a dalnak,majd hirtelen elszállós hangulatba fordul az egész, a lezárás az énekes négy éves fiának rövid monológjával illetve cirkuszi felhangokkal történik. Az Onward egy szerelmes ballada, vonósnégyes kíséretével,  az előző albumon szereplő Wonderous Stories vénájában, de annak színvonalát nem éri el. Az albumzáró On the Silent Wings of Freedom volt hivatott képviselni a régi epikus hangzást. Hosszú hangszeres bevezető, mellotron, misztikus szöveg, minden összetevő itt  van, mégis hiányérzete van az embernek. Itt ütköznek ki igazán az album hibái: Squire hápogó basszusa túl hangsúlyosra van keverve, Wakeman polymoog szintetizátorával borzalmas hangszíneket használ. Igazán csak Howe gitárja menti meg a számot, Anderson éneke helyenként erőltetett. A zenekar saját maga producelte a lemezt, nem volt egy kívülálló, elfogulatlan személy aki kordában tartotta volna a zenészeket.

A Yes lendülete ennél az albumnál megtört, tétovaság és megtorpanás jellemzi ezt a lemezt,mely a csalódást jelentő anakronisztikus hangzás ellenére mégis aranylemez lett.

1. Future Times/Rejoice (6:44)
  a. Future Times [Anderson/Howe/Squire/Wakeman/White]
  b. Rejoice [Anderson]
2. Don't Kill the Whale [Anderson/Squire] (3:56)
3. Madrigal [Anderson/Wakeman] (2:23)
4. Release, Release [Anderson/White/Squire] (5:46)
5. Arriving UFO [Anderson/Howe/Wakeman] (6:03)
6. Circus of Heaven [Anderson] (4:29)
7. Onward [Squire] (4:02)
8. On the Silent Wings of Freedom [Anderson/Squire] (7:45)

Osztályzat: 7/10.

A Relayert promotáló turnét követően ,’75 májusától ’76 júniusáig szünetelt a zenekar. Ezt kihasználva a tagok mindegyike szólóalbum elkészítésébe fogott. ’76 nyarán újból összejöttek egy újabb turnéra, majd ősszel megkezdődtek a következő album dalszerzési próbái Montreuxban.  Decemberben váratlan dolog történt, Wakeman visszatért!

Ennek anyagi okai voltak. Ugyan Wakeman ’73 és ’76 közötti szólóalbumai sikeresek voltak, azonban az albumokat követő turnék viszont óriási veszteséget okoztak Wakemannak, mert extravaganciája nem ismert határokat. Turnéjain nem csak saját zenekarát, hanem a kísérő szimfonikus zenekart is utaztatta, ami nagy költségeket okozott neki. Emellett az Arthur Király Kerekasztal lovagjai című lemezét jégbalett (!) formájában is színpadra vitte, ez is jelentős erkölcsi és anyagi bukást okozott számára, gyakorlatilag ekkoriban csődbe jutott, hiába keltek el lemezei milliós példányszámban.

Mivel közös menedzsere volt a Yes-sel, Brian Lane személyében, így annak indíttatására visszakerült a zenekarba, aminek a legjobban Jon Anderson örült, mert szerinte a Yes csak Wakemannal tökéletes. Viszont Patrick Moraznak ebből adódóan mennie kellett, pedig a leendő lemez előkészítésében jelentékeny szerepet vállalt.

Brian Lane

.

Megértve az idők szavát, a lemez könnyebben befogadható, mint az előző öt albumuk. A populáris hangvétel és a progresszivitás közötti kényes egyensúlyt sikerült megtalálni. Az album borítóját hosszú idő után nem  Roger Dean, hanem a Pink Floyd lemezek zömének grafikusa a hipgnosisos  Storm Thorgerson tervezte. Továbbá változás volt még az is hogy a progresszív rock George Martinja, Eddie Offord helyett a zenekar saját maga volt a zenei rendező.

A nyitó, címadó Going for the One egy vidám progresszív- poppos dal, a felszabadult ének és Howe steel gitárja adja meg hozzá az alaphangot.A Turn of the Century egy lágy, csendes dal  gyengéd akusztikus gitárral és melankolikus zongorával a közepén. A csúcspontot az elektromos gitár belépése adja. Kilépve a gyertyafényes, intim hangulatból a napfényre: következik a Paralells, amely visszahozza a nyitó dal energikusságát. A dalt a felhőtlen ének mellett templomi orgona uralja, ettől különleges eszenciája lesz Squire szerzeményének. Az album másik oldala az elbűvölő, harmóniagazdag Wonderous Storiessel kezdődik, hogy aztán jöjjön az album magnum opusa, a spirituális Awaken. A Chopin ihlette nagyzongorás bevezetés után a visszhangosított ének földöntúli hangulatot áraszt, majd az egyre magasztosabb dallamok, az impozáns templomi orgona és masszív gitárhangok lélegzetállító magasságokba emelik a művet. A csúcspont utáni lenyugvó részben előkerül Anderson indiai hárfája és a lebegést az orgona mellett  női kórus teszi teljessé. A gitár vezet vissza a második tetőponthoz, hogy aztán elérkezzünk a mennyei befejezéshez.

Mire az album '77 nyarára megjelent, a zeneipar radikális változásokon ment keresztül. Míg régebben a lemezkiadók egy bizonyos szintig művészileg szabad kezet adtak az előadóknak, nem szóltak bele az alkotás folyamatába, ezután inkább a minél gyorsabban hasznot hozó lemezek elkészítésére ösztökélték a művészeket. Jött a punk illetve azt követően az új hullám, amelyeknél a magasabb szintű zenei tudásra nem volt szükség. A punk alulról jövő kezdeményezés volt, melynek a hetvenes évek Angliájának gazdasági válsága adta az alapját, de természetesen felvirágoztatásában üzleti körök is tevékeny szerepet vállaltak.

A mértékadó zenei szaklapok, New Musical Express, Melody Maker, Rolling Stone, persze kapva kaptak az alkalmon ünnepelni kezdték a Sex Pistols, Clash, Gary Numan, Devo tipusú előadókat.  A Yest, a Led Zeppelint, a Who-t  és még néhány hetvenes évekbeli megazenekart a rock dinoszauruszainak titulálták, akiknek a kihalás sorsát jósolták.

 Chris Squire, Jon Anderson, Steve Howe, Alan White, Rick Wakeman

1. Going for the One [Anderson] (5:30)
2. Turn of the Century [Anderson/Howe/White] (7:58)
3. Parallels [Squire] (5:52)
4. Wonderous Stories [Anderson] (3:45)
5. Awaken [Anderson/Howe] (15:38)

osztályzat: 9/10.

Hetvennégy májusában Rick Wakeman kilépett a Yesből. Bár már az előzőekben említettem, hogy voltak ennek előjelei, mégis váratlanul érte a zenekar többi tagját a billentyűs döntése. Wakemannak a döntő lökést  távozásához, az Utazás a Föld Középpontja Felé című, márciusban megjelent szólólemezének hatalmas sikere adta meg. Mivel már ki volt tűzve a következő lemez elkészítésének határideje, lázas keresés kezdődött a szertelen zseni pótlására. Az első jelölt Vangelis volt, akinek akkoriban még nem volt annyira ismert a neve, mint manapság. Anderson a görög billentyűsre a L'Apocalypse des Animaux című film zenéje kapcsán figyelt fel. Néhány hét próba után azonban kiderült, hogy nem passzol bele a zenekarba, de Anderson és közte hosszú barátság szövődött, melynek később remek együttműködés lett a gyümölcse.  Még megkörnyékezték Rod Argentet, Jean Rousselt és Keith Emersont, de egyikük sem vállalta. Végül ráakadtak a svájci születésű Patrick Morazra, aki ekkoriban az egykori Nice ritmusszekciójával egy remek triót működtetett Refugee néven.

A Relayer egy sikeres, de frusztrált zenekar mesterműve. Az állandó sajtótámadások és Wakeman távozása egy dacból született alkotást hozott létre. Zeneileg is továbblépés az album, mert újabb elemekkel gazdagították amúgy sem vérszegény stílusukat. Itt aztán nincs egy percnyi üresjárat, céltalan zenei labirintus mint az előző lemezen, minden hang újra a helyén van, csak úgy mint a Close to the Edge idején. Még a lemez felépítése is hasonló:az első oldalon egy hosszú szvit, a másik oldalon egy rockosabb és egy lágyabb tétel. A 22 perces Gates of Delírium ihletője Lev Tolsztoj Háború és Béke című könyve volt. A könyv természetesen csak kiindulási pont volt Andersonnak, a konkrét témát átültette egy egyetemes mondanivalóba. Bár nincs cím szerint tételekre osztva a Gates of Deliríum, mégis három jól kivehetően elkülönített részből áll. Az első részt magamban a toborzós résznek szoktam hívni. Howe kemény gitárja mint egy harcba hívó harsona , Jon Anderson éneke először szónoki, majd egyre dühödtebb, feltüzelő, mintha csatába hívná katonáit. És eljő a csata: a katonák és fegyverek itt hangszerek. Gitárok, szintetizátorok vívnak véres csatát. A hangszerek küzdelmét még helikopterzaj, fékcsikorgás hangja, fémes ütőhangszerek csörömpölése, vonyítás teszi teljesebbé, érintve ezzel a musica concreta területeit. Hangszeres szempontból mindenki nagyot alkot itt. Howe gitárarzenálja, Moraz billentyűi, Squire egyszerre dallamos és virtuóz basszusa tökéletes zenei képet fest egy csata káoszáról. White is felnő a feladathoz, Bill Bruford méltó utódjává válva. A csata véget ér, jön a Soon, egy hosszú emelkedett epilóg. Mellotron és pedal steel gitár kiséri az énekest, aki mint egy krónikás, aki a romok és tetemek közt barangol. Hangjában ott bujkál a fájdalom és a remény. Remény és sóvárgás a béke után. Ezután a mű után joggal nevezhetjük a Yest hangképek festőjének.

Soundchaser: fürge jazzes  fender zongorafutamokkal kezdődik, Jan Hammer (Mahavishnu) stílusában. A dal hol felgyorsul, hol lelassul. Howe gitárja szimfonikus hatású, virtuóz. A későbbi gitáristenek, mint például Malmsteen, Petrucci, Satriani később innen is meríthettek ihletet. A Yesre itt jól hallhatóan nagy hatással volt a Return to Forever, Mahavishnu Orchestra, Herbie Hancock triumvirátusa. De a hatás kölcsönös volt, mert az akkori lemezein Chick Coreát is bevallottan megérintette Emerson és a Yes  zenei világa. Az albumot a csendes, harmonikus To Be Over zárja. Howe itt a pedal steel gitár és szólógitár mellett elektromos szitárt is használ, indiai ízt adva a számnak. Álomszerű dallamok és a szokásos andersoni jelképrendszer jellemzi a felvételt. A spirituális utazás itt egy vitorlás képében manifesztálódik.

A zenekar ezzel a lemezzel megmutatta, hogy képes a zenei megújulásra, és egy olyan zsenit, mint Wakeman is lehet pótolni.

1. The Gates of Delirium [Anderson/Howe/Squire/White/Moraz] (21:55)
2. Sound Chaser [Anderson/Howe/Squire/White/Moraz] (9:25)
3. To be Over [Anderson/Howe/Squire/White/Moraz] (9:08)

osztályzat: 10/10.

Soundchaser '75-ből:

A Yes 1976 őszén:

 Chris Squire (bass), Jon Anderson(ének), Alan White (dob), Patrick Moraz (billentyűk), Steve Howe (gitár)