Miután Chris Squire és Alan White elhagyták a Yest, kimondva ezzel a zenekar halálos ítéletét, a Led Zeppelin legendás gitárosával, Jimi Page-dzsel kezdtek demókat gyártani XYZ néven. Az énekesi posztra Robert Plant lett volna a jelölt, ám a göndör hajú frontember még mindíg barátját, John Bonham-et gyászolva elutasította a felkérést, így az ígéretes project hamar a földbe állt. Squire és White '81 telén még kiadta a karácsonyi  témájú Run with the Fox kislemezt, aztán a következő év elején kimentek Amerikába szerencsét próbálni. Még Londonban ismerkedtek meg a dél- afrikai származású Trevor Rabin gitárossal, aki '82 elején csatlakozott a két ex-Yes taghoz. Rabin szülőhazájában a Rabbit nevű zenekarával jelentős sikereket ért el, de Angliába költözött szélesebb ismeretségre vágyva. Kiadott két szólóalbumot különösebb feltűnést nem keltve, így a sikertelenség őt is az Egyesült Államokba, Los Angelesbe hajtotta. A zenekarhoz -melynek a neve Cinema lett- hamarosan a szintén Los Angelesben élő egykori Yes billentyűs, Tony Kaye is csatlakozott. Gőzerővel gyártották a demókat, de érezték, hogy szükségük lenne egy szólóénekesre. Első jelöltjük a hetvenes évek szupersztárja Peter Frampton lett volna, majd a második jelölt Trevor Horn, de mindkét tervük dugába dőlt. '83 elején Squire véletlenül találkozott Jon Andersonnal egy partin, ahol megmutatta a  Cinema demo felvételeit régi társának, akinek tetszettek a dalok, s így csatlakozott az új zenekarhoz. Ezt meghallva az Atlantic lemezkiadó, amellyel már készülőben volt a lemezszerződés, ragaszkodott ahhoz, hogy a Cinema név helyett a már jól bejáratott brand, a Yes legyen. Így hát Rabin nem túl boldogan, de 90125 katalógusszám alatt bejegyeztette a készülő albumot. A lemezfelvétel, melynek Trevor Horn volt a producere, elég viszontagságosra sikeredett, mert Horn és Kaye állandó harcban álltak. Kaye ki is lépett egy kis időre a zenekarból, így a billentyűs szólamok nagy része Trevor Rabinra hárult. A lemezfelvételek után Eddie Jobson  lett a billentyűs, de miután a megbékített Tony Kaye visszatért, Frank Zappa egykori zenésze nem vállalván a másodhegedűsi szerepet gyorsan távozott.

Nos ennyi előzmény után nézzük a lényeget, a zenét. A zenekar Trevor Horn segítségével, ügyesen kihasználva a nyolcvanas évek elejének stúdiótechnikai újításait egy az akkori korszellemnek megfelelő, a maga nemében remek albumot hozott össze. Természetesen inkább az amerikai piac igényeit vették figyelembe, mintsem a régi rajongókét. Aki a zenei bonyolultságra vágyik az ne itt kutakodjon. A Yes zenei stílusa 180 fokos fordulatot vett. Anderson magas tenorján és a kimunkált kórusokon kívül mindent kisöpörtek. Squire jellegzetes Rickenbacker basszushangja a múlté lett, a mellotront és moog szintetizátort felváltotta a digitális billentyűs hangszerek steril hangzása. A dob a nyolcvanas éveknek megfelelően visszhangosított, gépies hangzást kapott. Rabin gitárstílusa gyökeresen más volt mint Steve Howe-é.  Ő a gitározást alapvetően a Jeff Beck féle jazz rock, hard rock felől közelítette meg, míg Howe gyökerei alapvetően a barokk, régi jazz, flamenco stíluskavalkádjaiból tevődött össze, így adva meg a hetvenes években a zenekar stílusának egyik leglényegesebb összetevőjét. Az új Yes a szimfonikus elemeket eldobva, a hetvenes évek Amerikájának a Toto és Journey által képviselt népszerű zenei stílusát az AOR-t, a nyolcvanas évek igényeire fazonírozva adta elő. A nyitó Owner of the Lonely Heart, mely a Yes védjegye lett, egy ügyes táncolható, fülbemászó sláger, melyben a digitális samplerek is szerepet kapnak a hagyományos hangszerek mellett. Tevor Horn stúdiótrükkök sorát alkalmazta a lemezen, melynek tapasztalatait későbbi elektronikus formációjában, az Art of Noise-ban kamatoztatta. Nyilvánvaló hogy a vezető most nem Anderson, hanem Trevor Rabin volt. Az énekes már gyakorlatilag a zenei anyag elkészülte után csatlakozott, neki csak a dalszövegek és az énekharmónák kialakítása maradt. Az album zenei világa egységes, a nyitódal után három, korrekt AOR himnuszt kapunk. A második oldalt nyitó instrumentális Cinema az amely talán a legközelebb áll a régi Yes-hez, pontosabban a Dramahoz. Egyébként ez hozta meg a zenekar egyetlen Grammy díját is. A rákövetkező Leave It az ötvenes évek népszerű amerikai vokál stílusát a doo-wop-ot idézi, a stúdió adta lehetőségeket kihasználva. A vokál akrobatika után jön az Our Song, amely egy egy kedves pop dal. A City of love-ot nehéz szeretni keménykedő elidegenítő hangzása miatt. A záró majd nyolcperces Hearts, egy gesztus a régi rajongók felé a maga himnikus hangzásával. Zeneileg ez sem túl bonyolult, inkább egy hosszabban elnyújtott balladának mondanám, Rabin gitárszólója enyhén bluesos színezetű.

Az album, illetve az Owner of the Lonely Heart bomba siker lett, meghozva a zenekarnak a tizenöt perc hírnevet. A hetvenes évek eladási mutatóit jócskán túlszárnyalva négyszeres platinalemez lett.

1. Owner of a Lonely Heart [Rabin/Anderson/Squire/Horn] (4:27)
2. Hold On [Rabin/Anderson/Squire] (5:15)
3. It Can Happen [Squire/Anderson/Rabin] (5:39)
4. Changes [Rabin/Anderson/White] (6:16)
5. Cinema [Squire/Rabin/White/Kaye] (2:09)
6. Leave It [Squire/Rabin/Horn] (4:22)
7. Our Song [Anderson/Squire/Rabin/White] (4:16)
8. City of Love [Rabin/Anderson] (4:48)
9. Hearts [Anderson/Squire/Rabin/White/Kaye] (7:34

Osztályzat: 8/10.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.