'78 tavaszán új lemez elkészítésébe kezdett a zenekar, amely válaszúthoz érkezett. Nyilvánvaló vált, hogy a 10-20 perces zenei kalandozások ideje lejárt. A nagy dilemma az volt, hogy hogyan tartsák meg egyedi hangzásukat, rövidebb dalok formájában, úgy hogy az ne menjen a minőség rovására. Az album felvételei nehézkesen mentek, mert a hatalmi harcok felerősödtek a két alapító tag, Anderson és a basszer Chris Squire között. A szellemi vezér énekes kezéből ekkoriban kezdtek kicsúszni a dolgok, nem tudott megfelelő iránymutatást adni társainak. Szerette volna még elektronikusabbá tenni a hangzást, kicsit Vangelis szellemében, de  a többiek mereven elutasították. Az album eredetileg a Yes-Tor (egy angliai domb neve) címet kapta volna, de miután Rick Wakeman meglátta a  Hipgnosis csoport által tervezett borítót, nemtetszését kifejezve egy paradicsomot vágott a grafikához. Így lett szójáték formájában a lemez címe To(r)mato.

A lenti korabeli kisfilm jól dokumentálja azt a feszültséget, amely ekkoriban a zenekaron belül uralkodott:

Az album ígéretesen kezdődik a kétrészes Future Times/Rejoice-al, A vidám, optimista ének illetve Howe gitárjátéka az előző album hangulatát idézi, reményt adva, hogy egy újabb remekművet tálalnak elénk. Ám ez a remény gyorsan elszáll, hallva következő poppos, invenciótlan Don't Kill the Whale-t, mely címének megfelelően a bálnavadászat ellen íródott.

A Madrigal egy kellemes rövidke barokkos dal, Wakeman csemballó kíséretével, amit az izzadságszagú, rockos Release Release követ. A Yes belekóstol az aréna rockba, de nem áll jól neki. Az Arriving UFO-t különös billentyűs effektek és a gitár wah-wahos megszólalása teszi földönkívülivé. A Circus of Heaven játékosan kezdődik, a gitár halványan karibi ízt a dalnak,majd hirtelen elszállós hangulatba fordul az egész, a lezárás az énekes négy éves fiának rövid monológjával illetve cirkuszi felhangokkal történik. Az Onward egy szerelmes ballada, vonósnégyes kíséretével,  az előző albumon szereplő Wonderous Stories vénájában, de annak színvonalát nem éri el. Az albumzáró On the Silent Wings of Freedom volt hivatott képviselni a régi epikus hangzást. Hosszú hangszeres bevezető, mellotron, misztikus szöveg, minden összetevő itt  van, mégis hiányérzete van az embernek. Itt ütköznek ki igazán az album hibái: Squire hápogó basszusa túl hangsúlyosra van keverve, Wakeman polymoog szintetizátorával borzalmas hangszíneket használ. Igazán csak Howe gitárja menti meg a számot, Anderson éneke helyenként erőltetett. A zenekar saját maga producelte a lemezt, nem volt egy kívülálló, elfogulatlan személy aki kordában tartotta volna a zenészeket.

A Yes lendülete ennél az albumnál megtört, tétovaság és megtorpanás jellemzi ezt a lemezt,mely a csalódást jelentő anakronisztikus hangzás ellenére mégis aranylemez lett.

1. Future Times/Rejoice (6:44)
  a. Future Times [Anderson/Howe/Squire/Wakeman/White]
  b. Rejoice [Anderson]
2. Don't Kill the Whale [Anderson/Squire] (3:56)
3. Madrigal [Anderson/Wakeman] (2:23)
4. Release, Release [Anderson/White/Squire] (5:46)
5. Arriving UFO [Anderson/Howe/Wakeman] (6:03)
6. Circus of Heaven [Anderson] (4:29)
7. Onward [Squire] (4:02)
8. On the Silent Wings of Freedom [Anderson/Squire] (7:45)

Osztályzat: 7/10.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.