Hetvenegy nyarán megkezdődtek a következő album próbái. Ekkorra már teljesen nyilvánvalóvá vált,  hogy Tony Kaye orgonista nem képes megfelelni Jon  Anderson elvárásainak. Kaye idegenkedett az újfajta technológiájú billentyűs hangszerektől, amelyek pedig elengedhetetlenül szükségesek voltak a zenekar szimfonikus hangzásának kiterjesztéséhez. Így hát a Heart of the Sunrise próbái során megváltak tőle. Könnyen megtehették,  mert már meg volt a következő jelöltjük, a csodagyerek Rick Wakeman  személyében. 

 Wakeman viszonylag fiatalkora ellenére már komoly zenei múlttal rendelkezett.  A Strawbs nevű folk- rock zenekar tagja volt, de emellett session zenészként részt vett többek között David Bowie, Elton John, Cat Stevens lemezein.  Pont  a sűrű elfoglaltságai miatt nem fejezte be  a Királyi Zeneakadémiát.

Az album borítóját Roger Dean  festette, akinek munkássága  hosszú évekre összefonódott a zenekar életével.  

Magának az albumnak különleges a struktúrája. Az  öt rövidebb terjedelmű darab  a zenekar tagjainak egyéni ambicíóit hivatott szolgálni. Az album fő erejét azonban a hosszabb lélegzetű kompozíciók adják.

A Roundabout  egy könnyed fülbemászó dal, amely annak ellenére, hogy könnyen befogadható, még így is tartalmaz bravúros zenei megoldásokat: Squire funky ízű basszusjátékát, Howe barokkos gitár közjátékait, Wakeman játékos billentyűit. Maga a szám jelentette a zenekar USA- beli áttörését, vágott kislemez verziója a Billboard élbolyába került. A Cans and Brahms Wakeman rövidke hangulatos adaptációja RMI elektromos zongorán. Ezután Anderson vokális kísérlete,  a  We Have Heaven jön, énekét megsokszorozva hallhatjuk. A  Shout Side of the Sky egyszerre kemény és bonyolult. Wakeman klasszikus ihletettségű közjátékát elbűvölő vokális harmóniák ölelik körbe. Majd újra hardrockos részek jönnek, Anderson feszültéggel teli énekléssel meséli el a hóviharban odaveszett hegymászó történetét. A fajsúlyos témát Bruford rövidke jazzes intermezzója, illetve a vidám progresszív- poppos Long  Distance Roundaround oldja fel.  Átmenet nélkül jön Squire jutalomjátéka a Fish , mely jól demonstrálja innovatív basszus játékát. A mood for a day mely egyszerre barokk illetve flamenco hangulatú, tökéletes megpihenést nyújt az album fő attrakciója a fenséges Heart of the Sunrise előtt.

A nyitány, amelyet a Crimson XXI. századi skizoid embere ihletett, vad és zaklatott, csupán Squire basszusa és a mellotron tompítja egy kis időre. Ám a féktelenséget Anderson éteri hangja semmivé foszlatja. Wakeman billentyűi és Howe gitárja csupán rövid pillantokra törik meg az emelkedett hangulatot . A finálé ugyanolyan vad mint a kezdés, majd kis időre visszatérnek a We have Heaven trillái. Nehéz szavakat találni számomra, még közel harminc év után is megunhatatlan ez a mestermű, amely egyébként szerintem aClose to the Edge előképe, zenei felépítése folytán.

1. Roundabout (8:29) 
2. Cans And Brahms (1:35) 
3. We Have Heaven (1:30) 
4. South Side Of The Sky (8:04) 
5. Five Percent For Nothing (0:35) 
6. Long Distance Runaround (3:33) 
7. The Fish (Schindleria Praematurus) (2:35) 
8. Mood For A Day (3:57) 
9. Heart Of The Sunrise (10:34)

Osztályzat: 9/10

Bónuszként még szerepel a cd kiadásokon az utolsó feldolgozás amit eddig elkövettek, mégpedig a Simon and Garfunkel America című dala. Zseniális feldolgozást csináltak ebből a rövidke gyönyörű dalból, teljesen a saját képükre formálták. Érdekesség hogy orgonán kivételesen a dobos Bill Bruford  játszik.

Íme először az eredeti:

És a Yes változata:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.