Íme az az album amely még közel negyven év után is heves vitákat generál a rajongók között. Remekmű –e  vajon vagy tán egy óriási zenei blöff? Tény, hogy az album remek muníciót adott a progresszív rockot  zsigerből gyűlölő alternatív zenei újságíróknak. Még manapság sem fukarkodnak a lemez emlegetésekor a dehonesztáló jelzőkkel: elbizakodott, nagyképű, fellengzős stb. Ha ironikus lennék, azt mondanám, ezzel a lemezzel ijesztgetik  a gyanútlan, progresszív rockot még nem ismerő ifjúságot. Az is tény, hogy a zenekaron belül sem volt teljes az egyetértés az irányvonalat illetően. De ekkoriban még Anderson vaskézzel irányította a zenekart, és Howe támogatását bírva keresztül vitte akaratát, egy monumentális koncept lemez elkészítését.

Squire az előző albumok jól bevált formuláját akarta folytatni. Parázs viták kisérték a lemezkészítés folyamatát,melynek során a basszusgitáros kiakart lépni a zenekarból, de Eddie Offord (lent) a lemez producere lebeszélte. A klasszikus neveltetésű Rick Wakeman is állandó vitában volt a zenei autodidakta énekessel.

Az album elkészítésekor Anderson extrém ötletei  sem nyerték el  Wakeman és Squire tetszését. A stúdió egyes helyiségeit kicsempéztette, szalmabálákat  hozatott be, a számára elképzelt akusztika elérése érdekében. Az éjszakai erdőben történő lemezfelvételről azért lebeszélték. Dupla album, négy, húsz percnyi szimfónia, ekkoriban úttörő vállalkozásnak számított a rockban.

A lemez inspirációját egy Jamie Muir (King Crimson) által ajándékozott könyv, Paramhansa Yoganda, Egy Jógi önéletrajza egyik hosszabb lábjegyzete adta. Az album egy négytételes transzcendens utazás, a szövegek számomra nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhetőek, a buddhista tanok mellett más vallások tézisei (pl. egyiptomi napkultusz) is megidéződnek.

A Revealing science of god- Dance of Dawn (20:27): a lemez kiemelkedő műve. A fohászszerű kezdés után hol Wakeman mindent elsöprő, sistergő moog szólói, hol Howe gitár appreggiói kerekednek felül. A hangszerszólókat Anderson magasztos éneke állítja meg fenséges mellotron szőnyegek által támogatva. Az újabb kiadású cd- ken a szám tengerzúgással és Howe lebegő gitárjával kezdődik, annak idején az utolsó pillanatban vágták ki ezt a részt.

Remembering - High the Memory (20:38): szemlélődő, meditatív hangulatú, emiatt kissé álmosítónak hat, Wakeman visszhangosított orgonája még rá is segít erre. A szintetizátor és a gitár kettőse némileg ébresztőt indukál időnként, majd visszasüppedünk a merengésbe, melyet azért egy eléggé felemelő finálé zár le. Egyfajta zenei apálynak és dagálynak lehetünk fültanúi.  Ennél a műnél érzem először azt, hogy a kevesebb több lett volna. Egy tíz perces szám sínylődése ez egy húsz perces mantra börtönében.

Ancient – Giants under the Sun (18:34), egy  zenei labirintus, a lemez legnehezebben befogatható tétele: első harmadában agresszív ütősök és Howe nyávogó gitárja, Anderson mint egy azték főpap ceremónia közben, mindez monumentális billentyűs aláfestéssel. Közben egy kis nyelvleckében is részesülünk a Nap különféle élő és holt nyelveken (babilóniai, litván, ősi ír, latin, hindi stb.) megidézve, majd a gitár céltalanul kavarog a harmóniák útvesztőjében frippes áthallásokkal. Az utolsó harmad hozza a megnyugvást, a Leaves of Green akusztikus barokk hangulata éles kontraszt az avantgard ámokfutás után.

Leaves of Green:

Ritual- Nous  Sommes du Soleil (21:35):, a Yes naphimnusza ez, melyet az ének tesz magasztossá, Squire basszusa végre főszerephez jut. a keleties aromát az elektomos szitár diszkrét kísérete adja. Negyedóra elteltével a törzsi dobok és a fortyogó billentyűsök napkitörésszerű kettősével újra experimentális vizekre evez a zenekar, de a lezárás ismét lélekemelő.

A lemez annak ellenére, hogy mind szövegileg mind zeneileg nehezen emészthető, már elővételben aranylemez lett, de a kritikusok kíméletlenül elbántak az albummal, a már fentiekben említett becsmérlő kifejezésekkel illetve. Valószínűleg még több évtizednek kell még eltelnie, hogy a helyén tudjuk kezelni ezt a lemezt, nem véletlenül folyik még sokszor parázs vita róla különböző fórumokon még harmincvalahány év után is.

A lemezkészítést egy hosszú turné követte, melynek során Rick Wakeman-ben felötlött a kilépés gondolata.  Eltérő habitusa és életmódja miatt kissé kilógott a többi tag közül,  az album zenei világát is kritikával illette, pedig a lemezen billentyűs hangszerei főszerepet kaptak.

osztályzat: 8,5/10

 A Fragile csupán ismerkedési est volt a régi tagok és Wakeman között, és a lemezről lemezre való fejlődés itt csúcsosodott ki. Anderson ekkoriban ismerkedett meg Igor Sztravinszkij illetve Jan Sibelius zenéjével, amely még tovább tágította a Yes horizontját. Az énekes ugyan nem volt kimondottan iskolázott, azonban autodidakta módon szélesítette világszemléletét, a hétköznapi életben is bonyolult körmondatokkal fejezte ki önmagát.

Dalszövegei egyre több metafizikai elemet tartalmaztak, komoly fejtörést okozva nem csak zenésztársainak, rajongóiknak, hanem kritikusainak is.

 A Close to the Edge fő ihletője Hermann Hesse Siddhartha című novellája volt. Ugyan a dalszövegek csak áttételesen utalnak a regényre, de megadják az album  poszthippi filozófiai alaphangját, megjelenítve mind a kereszténység, mind a buddhizmus tanait.

De a  rejtélyes dalszövegekre csupán díszítő elemként tekintsünk, fő funkciójuk annyi hogy kiegészítsék a lemez tekervényes hangképeit.

 A fokozatosan felerősödő természeti zajok (madárcsicsergés, vízesés) után vulkánkitörés- szerűen tör előre Howe Gibsonja, Bruford bonyolult ritmusképleteivel.A káosz hangjait az ének szelídíti meg. Ezután a progresszív rockra annyira jellemző hangulat- és ütemváltások következnek, A Get up I get down lebegő, ambientes, áhitatos részeit, Wakeman templomi orgonája teszi még fenségesebbé, majd újabb váltás és a virtuóz hammond és moog szólók után, jön a magasztos finálé. A spirituális magasságok elérve, a tudás megszerezve, az út véget ért.

Az And you and I hallgatása közben az embert az időtlenség érzése hatja át.

Egyfajta zenei hullámvasút ez a négy tételes darab. Az első tételt a  - Cord of life -  kezdetben tétova akusztikus akkordjai és Anderson mesélős éneke uralják, majd hamar elérjük a tetőpontot az Eclipse képében. A mellotron, a moog, a pedal steel gitár  együttes hangzuhataga illetve Anderson szférákba emelkedő hangja számomra több évtized után is megunhatatlan. A Preacher the Teacherben visszatér az akusztikus gitár, Wakeman siklóként tekergő szintetizátor hangjai által támogatva. Anderson szövegileg megidézi a téziseit a templom ajtajára szögező Luthert, majd rövid időre visszatér az Eclipse crescendója, hogy aztán jöjjön a záró Apocalypse amelynek optimista sorai visszautalnak a  Siddhartára.

A befejező Siberian Khatru, a zenekar rockosabb vénáját mutatja, hard rock riffek, rövidke szitár, csembaló szóló, és Anderson könnyed, energikus éneke jellemzi. A dalszöveget értelmezni felesleges,  mert itt  a szavak ismét csak díszítőelemként jelennek meg „random üzemmódban”.

A lemez zenei és szövegi bonyolultsága ellenére hatalmas sikert hozott a zenekarnak. Angliában platina, Amerikában aranylemez lett, szupersztár státuszba emelve Andersonékat. A kritikák az egekig magasztalták a lemezt, mérföldkőként aposztrofálva. 

Ám hiába a siker, Bill Bruford a dobos a lemezkészítés során bejelentette, hogy átigazol a Robert Fripp vezette King Crimsonba.

Bruford a jazz felől jött, számára túl kötött volt a Yes klasszikus zenéből táplálkozó nyelvezete. Helyét Alan White töltötte be, akit a lemez producere Eddie Offord ajánlott. White ekkorra már komoly nevet szerzett magának a szakmában, hiszen többek között John Lennon és George Harrison korszakos lemezein dobolt. Egyébként sem volt számukra ismeretlen a dobos, mert együtt szerepelt Howe-el és Andersonnal vendégként Johnny Harris All to Bring You Morning című lemezén, fél évvel korábban. Tehetségére jellemző, hogy harminc óra alatt megtanulta a repertoárt, így sor kerülhetett a lemezt bemutató turnéra, amelyet jól dokumentál a a következő év elején megjelent tripla élő lemez és film, Yessongs címmel.

Plastic Ono Band, b-j: Klaus Voorman, Alan White, Yoko Ono, Lennon, Eric Clapton 

1. Close to the Edge [Anderson/Howe] (18:50) 
    i. The Solid Time of Change 
    ii. Total Mass Retain 
    iii. I Get Up I Get Down 
    iv. Seasons of a Man 
2. And You and I [mus: Anderson, themes by Bruford/Howe/Squire; lyr: Anderson] (10:09) 
    i. Cord of Life [Anderson/Bruford/Howe/Squire] 
    ii. Eclipse [Anderson/Bruford/Howe] 
    iii. The Preacher The Teacher [Anderson/Bruford/Howe/Squire] 
    iv. Apocalypse [Anderson/Bruford/Howe/Squire] 
3. Siberian Khatru [Anderson, themes by Anderson/Howe/Wakeman] (8:57)

 Hetvenegy nyarán megkezdődtek a következő album próbái. Ekkorra már teljesen nyilvánvalóvá vált,  hogy Tony Kaye orgonista nem képes megfelelni Jon  Anderson elvárásainak. Kaye idegenkedett az újfajta technológiájú billentyűs hangszerektől, amelyek pedig elengedhetetlenül szükségesek voltak a zenekar szimfonikus hangzásának kiterjesztéséhez. Így hát a Heart of the Sunrise próbái során megváltak tőle. Könnyen megtehették,  mert már meg volt a következő jelöltjük, a csodagyerek Rick Wakeman  személyében. 

 Wakeman viszonylag fiatalkora ellenére már komoly zenei múlttal rendelkezett.  A Strawbs nevű folk- rock zenekar tagja volt, de emellett session zenészként részt vett többek között David Bowie, Elton John, Cat Stevens lemezein.  Pont  a sűrű elfoglaltságai miatt nem fejezte be  a Királyi Zeneakadémiát.

Az album borítóját Roger Dean  festette, akinek munkássága  hosszú évekre összefonódott a zenekar életével.  

Magának az albumnak különleges a struktúrája. Az  öt rövidebb terjedelmű darab  a zenekar tagjainak egyéni ambicíóit hivatott szolgálni. Az album fő erejét azonban a hosszabb lélegzetű kompozíciók adják.

A Roundabout  egy könnyed fülbemászó dal, amely annak ellenére, hogy könnyen befogadható, még így is tartalmaz bravúros zenei megoldásokat: Squire funky ízű basszusjátékát, Howe barokkos gitár közjátékait, Wakeman játékos billentyűit. Maga a szám jelentette a zenekar USA- beli áttörését, vágott kislemez verziója a Billboard élbolyába került. A Cans and Brahms Wakeman rövidke hangulatos adaptációja RMI elektromos zongorán. Ezután Anderson vokális kísérlete,  a  We Have Heaven jön, énekét megsokszorozva hallhatjuk. A  Shout Side of the Sky egyszerre kemény és bonyolult. Wakeman klasszikus ihletettségű közjátékát elbűvölő vokális harmóniák ölelik körbe. Majd újra hardrockos részek jönnek, Anderson feszültéggel teli énekléssel meséli el a hóviharban odaveszett hegymászó történetét. A fajsúlyos témát Bruford rövidke jazzes intermezzója, illetve a vidám progresszív- poppos Long  Distance Roundaround oldja fel.  Átmenet nélkül jön Squire jutalomjátéka a Fish , mely jól demonstrálja innovatív basszus játékát. A mood for a day mely egyszerre barokk illetve flamenco hangulatú, tökéletes megpihenést nyújt az album fő attrakciója a fenséges Heart of the Sunrise előtt.

A nyitány, amelyet a Crimson XXI. századi skizoid embere ihletett, vad és zaklatott, csupán Squire basszusa és a mellotron tompítja egy kis időre. Ám a féktelenséget Anderson éteri hangja semmivé foszlatja. Wakeman billentyűi és Howe gitárja csupán rövid pillantokra törik meg az emelkedett hangulatot . A finálé ugyanolyan vad mint a kezdés, majd kis időre visszatérnek a We have Heaven trillái. Nehéz szavakat találni számomra, még közel harminc év után is megunhatatlan ez a mestermű, amely egyébként szerintem aClose to the Edge előképe, zenei felépítése folytán.

1. Roundabout (8:29) 
2. Cans And Brahms (1:35) 
3. We Have Heaven (1:30) 
4. South Side Of The Sky (8:04) 
5. Five Percent For Nothing (0:35) 
6. Long Distance Runaround (3:33) 
7. The Fish (Schindleria Praematurus) (2:35) 
8. Mood For A Day (3:57) 
9. Heart Of The Sunrise (10:34)

Osztályzat: 9/10

Bónuszként még szerepel a cd kiadásokon az utolsó feldolgozás amit eddig elkövettek, mégpedig a Simon and Garfunkel America című dala. Zseniális feldolgozást csináltak ebből a rövidke gyönyörű dalból, teljesen a saját képükre formálták. Érdekesség hogy orgonán kivételesen a dobos Bill Bruford  játszik.

Íme először az eredeti:

És a Yes változata:

Miután az első két album eladási mutatói alacsonyak voltak, a zenekar lemezszerződése az Atlantic kiadónál veszélybe került. Ám a menedzsmentnek ( Brian Lane és Mike Tait) és Ahmet Ertegün atlanticos vezér jóindulatának köszönhetően, a zenekar kapott egy kis haladékot. Elvonultak vidékre, Devonba egy Church Hill nevű farmra, ahol kikísérletezhették annak a hangzásnak az alapjait, amely meghozta számukra a későbbi sikereket. Miután Peter Bankset kitették, új gitárost kellett keresni. Az első jelölt Robert Fripp volt, de ő  csak akkor vállalta volna, ha az ő elképzelései szerint történik minden. Ebbe Anderson, aki a zenekar többi tagjától megkapta a Napoleon becenevet, nem ment bele.

Az új jövevény Steve Howe (sz. 1947) lett, aki ezt megelőzően a Tomorrow, a Bodast illetve az In the Crowd nevű bandákban szerepelt. Howe belépése új színt hozott a zenekarba, mert széleskörű zenei ismeretekkel rendelkezett. Olyan stílusokban volt otthonos, mint a barokk, jazz, flamenco, ragtime, country. Ezt a stíluskavalkádot zseniálisan  ötvözve alakította ki egyedi, utánozhatatlan előadásmódját, mely nélkülözhetetlen eleme lett a zenekar hangzásának.

Ez az album a Yest annyira nem kedvelő kritikusok kedvence, mert itt még nyersebb, rockosabb a hangzásuk, kevesebb benne a ciráda.

A Yours is no Discgrace- ben Howe szaggatott gitárjának jut főszerep. Igazi hard rock felvétel ez, melynek egy régi amerikai western sorozat témája, a Bonanza adta a fő ihletét. Itt hallhatunk először moog szintetizátort Yes lemezen, igaz inkább csak kísérő szerepben. The clap egy akusztikus gitár darab Django Reinhard stílusában.

És itt a következő Starship trooper, egy mini szvit, három különböző darab összeragasztásából állt egységgé. Az első tétel, a kozmikus témájú Life seeker Anderson lenyűgöző éneke mellett, Squire dallamos basszusjátéka miatt is emlékezetes. A Disillusion többszólamú templomi kórusa gyönyörű és fontos eleme lesz a zenekar későbbi stílusának. A Würm  ismétlődő gitár riffjei a Beatles I want you végtelenített akkordjaihoz hasonlítanak.

A második oldal az I’ve seen all good people/ Your move- val kezdődik, melynek első fele akusztikus ballada, a Gnidrolog tagja Colin Goldring furulyázik. Lényegében egy sakkjátszmáról szól. A második rész átcsap egy kis dinamikus rock & rollba.  

A következő A Venture mostoha szerepet kapott a zenekar életművében, koncerten sem nagyon játszották, pedig nem rossz darab, Kaye kellemes zongorázásával kisérve.

  A finálé a  Perpetual Change, az album legbonyolultabb száma, Howe gitárjával kezdődik majd Anderson éneke feszültséget kelt, amelyet a  ritmikailag tekervényes hangszeres rész old fel, egy rövid moog szólammal lezárva. Vokálisan itt és az album többi részén a choral stílus mellett a Crosby, Stills, Nash & Young előadásmódját érezhetjük behatásként.

Az album végre meghozta a zenekarnak a hőn áhított sikert, komoly listás helyezés és kritikai elismerés kiséretében. De a nagy dolgok még ezután jöttek…

1. Yours Is No Disgrace (9:36)
2. The Clap (3:07)
3. Starship Trooper: Life Seeker / Disillusion / Wurm (9:23)
4. I've Seen All Good People: Your Move / All Good People (6:47)
5. A Venture (3:13)
6. Perpetual Change (8:50)

Osztályzat: 9/10.

Steve Howe első zenekara a Syndicats:

Itt még a kisérleti fázis korszakát éli a zenekar, még halványan itt van a pszichedelia, a west coast folk és  a Nice hatása, de a harminc tagú szimfonikus zenekari kíséret filmzenei hangulatot ad a lemeznek.

No Opportunity Necessary, No Experience Needed eredetileg a Woodstock hős Richie Havens dala. A Yes ebből a hippi protest songból, egy tüzes, eleven dalt varázsolt, a hammond orgona, dübörgő basszus és a nagyzenekar segítségével, úgy hogy a dal eredeti hangulata megmaradt. A dal közepén a felkavaró szimfonikus rész a Big Country (Idegen a cowboyok közt) című western fő témája. Anderson hangja itt kivételesen mélyebb tónusú a megszokottnál. A Then olyan mint egy James Bond film kisérő zenéje, intenzív orgona és persze nagyzenekari segédlettel.

Az Everydays egy feldolgozás a Buffalo Springfield- től. Diszkrét vonós kiséret, Anderson érzéki nőies hangja: mintha egy hollywoodi romantikus film zenéjét hallanánk Audrey Hepburn főszereplésével. Aztán a gitár vad párbaja következik a nagyzenekarral, hogy azután visszatérjen a bárzenei hangulat.

Sweet Dreams amolyan happy dal orgona kísérettel, rövid gitárszólóval, nem érzem jelentősnek. Hammond intro- val indul az album leghosszabb dala a Prophet kicsit a korai Deep Purple stílusában, ám a dzsesszes gitár és a nagyzenekar ellenére valami hiányzik a zenéből, ami emlékezetessé tehetné a felvételt. A Clear days kicsit szentimentális dalocska az Eleanor Rigby modorában. Az Astral Traveller űrrockjával búcsút intünk a pszichedeliának, már csak Anderson földöntúlivá effektezett hangja emlékeztet erre a hangzásra. Banks gitárja végre nagyobb szerepet kap. A címadó Time and a Word remek lezárása az albumnak a maga himnikus, balladai hangvételével.

Mai füllel ez a lemez, akár csak az előző, egyik- másik darabja kicsit elavultnak hat, de valahogy eredeti bája van.

Peter Banks-et még a lemez megjelenése előtt 1970 áprilisában ejtették a zenekarból. Banks elégedetlen volt a lemezen betöltött szerepével, a szimfonikus zenekar háttérbe szorította gitárjátékát.  De a fő ok az volt hogy Banks és a kirúgott régi menedzser Robert Flynn jó barátok voltak, és a gitáros helytelenítette az eljárást. Kár érte mert ő rakta le a Yes gitár soundjának az alapjait, amelyet később Steve Howe fejlesztett tökélyre .

Osztályzat: 7,5/10. 

1. No Opportunity Necessary, No Experience Needed (4:47)
2. Then (5:42)
3. Everydays (6:05)
4. Sweet Dreams (3:48)
5. The Prophet (6:32)
6. Clear Days (2:04)
7. Astral Traveller (5:50)
8. Time and a Word (4:31)

Miből lesz a cserebogár: Jon Anderson első együttese a Warriors 1964-ből